A kulisszák mögött: A Gutenberg-galaxis a XXI. században

Bejutottam Magyarország legnagyobb biztonsági fokú adatközpontjába, a digitális tér “nyomdájába”. Hogy mit láttam ott, arról szól a videó. Hogy hogyan jutottam be, arról pedig ez a cikk.

Nemrég az Invitech Kozma utcai épületében jártam megnézni, hogy hogy alakult át az Athenaeum egykori nyomdaépülete a digitális adatok szuperbiztonságos központjává. Nem tudom, hány olyan hely van még a világon – Magyarországon tudtommal egy sem -, ahol ugyanazon a helyszínen lehet nyomon követni a nyomtatott-digitális platformváltást.

A videóhoz jó szórakozást, néhány forgatási kulisszatitok lentebb.

Hogy készültünk a forgatásra?

Egy ilyen helyszínen nem magától értetődő, hogy mit szabad mutatni és mit nem. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet csak úgy az utcáról bemenni egy kamerával. Éppen ezért pontos egyeztetések előzték meg a forgatást.

Először is a PR-ért felelős csapattal (Nagy Évával és Tringer Ágostonnal) egyeztettünk az elképzelésekről nagy vonalakban egy helyszíni bejárás után. Ezen az első találkozón beszéltük meg azt is, hogy a nyomda-adatközpont párhuzam lesz a rendező elv.

Később ez alapján kidolgoztam egy treatmentet, amiben kifejtettem, a videó történetének ívét, hogy mit, milyen helyszínen lenne célszerű felvenni. Ez a lépés az irodalmazásról és a nagy dilemmákról szólt. Arról, hogy a rendelkezésre álló adatok és forgatható helyszínek alapján mit lehet kihozni a kész anyagból. Eredetileg bele akartam vinni egy személyesebb vonalat: egyetemistaként, amikor még gyorsvonattal jártam vasárnaponként Miskolcról Budapestre, az Athenaeum épülete mindig egy megváltás volt, mert tudtam, hogy mindjárt vége a MÁV-os gyötrelmeknek. Úgy lett volna izgalmas, ha ezt vonatos képekkel vezetem fel, de az sajnos indokolatlanul sok macera lett volna. Egy ponton felhívtam az Athenaeum Kiadót is, hogy a nyomdai múlttal kapcsolatban tudnak-e segíteni. Azt hiszem, az utóbbi hónapok egyik legizgalmasabb telefonbeszélgetése volt, amikor egy spontán kiselőadást hallhattam magától a kiadó vezetőjétől a cég történetéről. Bármennyire is lebilincselt, végül ezt a vonalat el kellett engednem. (De egyszer egy adást simán megérne ez is.)
Ugyanígy vacilláltam azon is, hogy  vajon kitérjek-e a Neumann-galaxisra, de az túlságosan a könyvek felé vitte volna el az irányt, úgyhogy végül ezt is elvetettem. Maradtam a tömegkommunikációnál.

Ezalatt az Invitechnél is egyeztettek különböző ügyfeleikkel, hogy elhangozhat-e a nevük a videóban.

Miután a koncepciót és a hozzávetőleges forgatókönyvet is jóváhagyták az Invitechnél, megbeszéltük a forgatási időpontot és…

A forgatás napja

…és még itt sem a kamerába vigyorgás kezdődött.

Először Katona Gergellyel (ő felel az adatközpont üzemeltetéséért és fejlesztéséért) végigjártuk újra a helyszíneket a forgatókönyv szerint. A vágóképek és a narráció jó részét ekkor vettem fel, hiszen egyszerűbb volt, hogy ott helyben meg is tudta mondani, hogy mit szabad mutatni és mit nem. Aztán egy újabb körben végigmentem a kimaradt narrációkat is rögzíteni. (Persze nem egyedül.)

Az utómunka

Amikor kész voltam egy félig nyers változattal, átküldtem az inviteches csapatnak jóváhagyásra. Amíg ők azt nézték, mi az, ami biztonsági okokból vagy éppen didaktikai szempontból jobb, ha mégsem látszik / hallatszik a kész anyagban, én a hangokkal és fényekkel bűvészkedtem (elég nagy zaj volt a legtöbb helyszínen). Aztán persze újravágtam a kéréseknek megfelelően és jött a végső ellenőrzés / jóváhagyás.

Amikor megkaptam a zöld lámpát, még Instára gyorsan vágtam belőle egy trailert és ment is fel a videó YouTube-ra, illetve az indavideós csatornámra.

Mivel forgattam?

Mivel egyedül voltam, figyelembe kellett vennem, hogy nekem kell kezelnem minden eszközt és mindig át kell málháznom egyik helyszínről a másikra. Így szempont volt, hogy viszonylag kevés felszereléssel menjek, és az átállások is gördülékenyek legyenek. A tükör nélküli Canon EOSM6-omat vittem magammal, amit lassan egy éve nyúzok, és még nem sikerült nagyon csalódnom benne. Kompromisszumos megoldásként a gyári 15-45 mm-es obit tettem csak be a táskámba. A nagyobb fényerejű fix objektívek pár helyen jól jöttek volna, de szuperextramacera lett volna váltogatni őket. No meg az élességgel kínlódgatni.

A kamera saját mikrofonja értelmeszerűen nem sok jót ígért volna a zajos környezetben, úgyhogy a hangot egy VideoMic Pro puskával rögzítettem. (Reggel még tétován álltam kezemben a Røde csipivel, hogy berakjam-e, végül itthon maradt.)

A kamerarögzítéshez a szokásos noname állványomat és egy kis cuki Manfrotto statívocskát vittem. (Ezt mindig magamnál tartom. Részben, mert bármikor jól jöhet, részben pedig mert a kedvenc lisszaboni fotós boltomban kaptam egy akcióban, és kedves emlék.) Viszont ami igazán említésre méltó, hogy két nappal a forgatási nap előtt érkezett meg a Zhiyun Crane V2 háromtengelyes gimbalom, így az otthoni tesztek után végre itt is bevethettem. Imádtam, bár tény, hogy van még hova fejlődnöm a használatában.

Az utómunkákat Ligthworksben csináltam. Pár hónapja váltottam erre kdenlive-ról. Először csak kapkodtam a fejem, hogy mi hol van és eleinte a legegyszerűbb műveleteket is csak hosszas guglizás után sikerült megugranom, de mostanra olyannyira átálltam erre a workflowra, hogy kifejezetten furcsa volt, amikor egy anyagot azon a gépen kellett megvágnom, amin csak a kdenlive van. A Lightworks Linuxon is kiválóan fut, az ingyenes változata is szinte teljes értékűen használható (én a fizetős, teljes verizót tolom), és – a kezdeti betanulási időszakon túl – nagyon jól kezelhető program.

 

Ha tetszik, amit csinálunk, támogass minket Patreonon! Köszönjük.

Zsiros László Róbert

Tudománykommunikációs felderítő | Edutainer | A Szertár alapítója